Galgóczy család

Galgóczy család eredete

Több korszak is van az ország történelmében, melyben tömeges nemesítésekkel találkozhatunk.

Egy-egy magyar király alatt alig adatott ki annyi armális, mint III. Ferdinánd alatt és ezeknek legnagyobb része az 1647-56 között történt.
Galgóczi Mártonnak 1649-ben, Istvánnak 1651-ben és Mihálynak 1656-ban adott címeres levele is erre az időszakra esik.

A címerek jelképei - fegyverviselet, levágott török fő, félhold - azt mutatják, hogy a jutalom indokát a törökök elleni csatákban elért érdemek képezték.

III. Ferdinánd előtti és utáni királyok esetében is több példát találhatunk arra, hogy egy adott család több tagjának egymás után azonos, vagy csaknem azonos szövegű armálist adtak, ennek oka legtöbbször csak a korabeli "nyilvántartások" hiányosságaira vezethető vissza. A különböző pártfogók egymástól független felterjesztései előbb utóbb a család más-más tagjára vonatkozó armális adományozásához vezettek.

Az 1649-ből származó Mártonnak adományozott címeres levél kora közvetlenül a harmincéves háború befejezése és a törökkel való békekötés megújítása utánra esik. Galgóczy Márton új házasként - valószínűsíthetően a felesége révén - Miskolci lakos volt, ezért történt a címeres levél első kihirdetése Borsod megyében.

A család első említését, Galgóczy Károly 1896-ban megjelent könyvéből ismerhetjük.

Ebből világosan kitűnik, hogy az 1609-ben született Istvánt tekintette a család legrégibb ősének. István után, hét törzságra oszlott család "egyetemes okmányának" az ő 1651-ben kapott címeres levelét tekintjük.

Galgóczi Mihály 1656. május 5-én kapott III. Ferdinándtól címeres levelet, Anna nevű húgának férje révén (a sógora ifj. Orbán István, római katolikus vallású volt). A király különös feltételt szabott Mihálynak, át kellett térnie a reformátusról a katolikus hitre!

Orbán István abban az időben, Bécsben, az udvari kancelláriánál volt hivatalban. Ez a kulcsa a címeres levél nyerésének is, melybe egyik sógorát, Mihályt is belevette, talán éppen azért, hogy magához térítse a katolikus hitre.

Törzs ősnek Galgóczy Istvánt tekintve, a vele közös adományos hét fiúleszármazottal a család hét törzságra oszlott.

A törzs-ős Galgóczi István halála után, a debreceni ház eladásával, házasság, illetve különböző hivatali megbízatások és egyéb okok miatt a leszármazottak különböző megyékben alapítottak családot:

György - Bereg megyébe került Munkácsra, őt tekintjük a munkácsi Galgóczy család
alapítójának.
Márton - Borsodba költözött, ő a család ecsegi ágának alapítója. Az ecsegi ág egy
ágazata Erdélybebe a Székelyföldre és Hunyad megyébe, egy másik ágazata Pest
megyébe, Nagykőrösre és annak környékére terjedt át.
Mihály - Zemplénben a mádi és nagy-tályai Galgóczi család alapítója. A család ezen
ága a későbbiekben Abaújra és Ungra is kiterjedt.
János - ivadékai Szabolcsban maradtak.
Zsigmond - jelenleg nincsenek megbízható adataink (leszármazottak, amennyiben
voltak, valószínű, hogy Szabolcsban és Zemplénben éltek).
Péter - jelenleg nincsenek megbízható adataink (leszármazottak, amennyiben voltak,
valószínű, hogy Szabolcsban és Zemplénben éltek),
Pál - a legkisebb testvér Bereg megyében vált a bilkei Galgóczy család alapítójává,
család ezen ága később Szatmár és Szabolcs megyére is kiterjedt.

A zempléniek, szabolcsiak és borsodiak, már csak a lakhelyek szomszédossága miatt is, többször "keveredtek és vegyültek" egymással.

Galgóczy János (a törzsadományos Márton dédunokája), Galgóczy Márton és Lukács Zsuzsanna fia, aki Nagykőrösre költözött, ezért őt tekintjük a Nagykőrösi ágazat törzs atyjának.

Az ő fia Galgóczy Gábor, akinek fia ugyancsak Gábor, aki az 1820-ban került református lelkésznek Lápafőre.

A múlt homálya fedi, hogy mi történt az apja számos - Miskolc közeli településeken lévő - birtokával (Ecsegh, Senye, Sajó-Vámos, Sajó-Pálfala).

A XVIII. század közepére a Nagykőrösi ágazat családtagjai jelentős vagyonnal már nem rendelkeztek, a korabeli birtokok jelentős része ekkorra már elveszett, az "öntudat" azonban maradt.

A leszármazottak az új helyzetben többféle életpályával is kísérleteztek:

Néhány holdanként vásárolgatva, szorgos munkával próbáltak ismét nagyobb
birtokokra szert tenni, merthogy a föld kenyeret és biztonságot nyújt.

A génjeikben hordozott földművelési, kertészeti, gazdálkodási tudást értékesítve egy-
egy nagyobb birtokon intézőként élték le az életüket.

Akiknek módja volt azok általában a tanulást választották, érthetően törekedve arra,
hogy nyugdíjat biztosító állami hivatalt töltsenek be. Számosan futottak be szép
életpályát a választott területen katonaként, papként, tanárként, orvosként, jogászként,
vagy közgazdászként.

Számosan tevőlegesen is részt vettek a szabadságharcban, így annak leverése után egy ideig "érthetően" nem tölthették be a korábbi hivatalukat. Volt, aki megkeseredett emberként élte le az életét, voltak, akik a "pótcselekvésként" választott tudományos területen is kezdtek szép eredményeket elérni, s voltak, akik mindezek ellenére sikeresek maradtak.