Sobri Jóska végórája
Részlet a Sobri Ismeretterjesztő Dokumentumregényből, a legújabban feltárt, eddig még nem publikált adatok feldolgozásával.
Az írás Kirtyán Károly Lápafő korábbi polgármesterének gyűjtői munkájából, annak engedélyével kerül közzétételre.
Kevesen tudják, hogy Lápafőn hunyt el az egyik legismertebb betyár Sobri Jóska.
Az interneten barangolva egyre több írás található, amely Sobri Jóska történetével foglalkozik.
Ezek azonban (tisztelet a kivételnek) szinte mind egyazon történet ismétlésén, sok esetben annak variálásán alapul. Belőlük sok új nem tudható meg, ezek csak a legendák tovább terjesztésére alkalmasak.
A gyűjtő munka során, Sobri Jóska életének eddig nem ismert részletei váltak ismerté. Ezek közül kerül most ismertetésre a „Lápafői csata” néven elhíresült történet.
Sobri Jóska volt az első a XIX. század betyárkirályai között. Alig két-három évig ténykedett, ám rablásaival hét vármegye közigazgatását kergette őrületbe.
Sobriék számára 1836. december 8-án kezdődött a végjáték, amikor Veszprém megyében a szolgagyőri kastélyba törtek be, és kirabolták Hunkár Antalt, a vitéz inszurgens ezredest, Veszprém megyei táblabírót.
Sobri pechére, ennél a rablásnál nem is volt jelen, de a közvélemény ezt, is mint minden más rablást is az ő számlájára írta.
Hunkár Antal minden tekintélyét és kapcsolatát latba vetette, és személyesen ment Bécsbe V. Ferdinánd királyhoz és Budára József nádorhoz, Magyarország helytartójához.
Ezzel betelt a pohár a hatóságoknál is. Erre valóságos sereget indítottak kilenc vármegyéből a betyárok elfogására, és Sobri fejére 100 arany vérdíjat tűztek ki.
Három vármegye nevezetesen: Győr, Sopron és Vas megye 500 pandúrt állított „csatasorba” Sobriék ellen. Pár nappal később Veszprém, Komárom, Fejér, és Zala majd később Tolna és Somogy is csatlakozott, további 400 pandúrt mozgósítva hozzájuk.
Az ekkorra már két részre oszlott betyárbanda 8 főből álló azon része, mely a Szolgagyőri rablást elkövette, Milfajt Ferenc, Sobri alvezérének vezetésével északi irányba, a Vértes hegység felél vonult.
Nekik nem volt szerencséjük, mert már 1836. december 14.-én, a Komárom Vármegyei, Kethely (Vérteskethely) nevű településen bekerítették.
Milfait Ferencet elfogták, átadták Veszprém Vármegyének, ahol a „talpon álló” (rögtönítélő) bíróság halálra ítélte és december 24-én Veszprémben az akasztó dombon felakasztatta.
Eközben Sobri, a vele lévő néhány társával a Sümeg és Keszthely környékén lévő Dobosi rengeteg, sarvalyi, uzsai, lesenezetomaji erdők és a Sárkányerdő környékén bujkált.
Amikor azután Pap Andor meghozta a hírt, Milfait felakasztásáról, valamint érzékelte a körülöttük folyó nagyarányú hajtóvadászatot, elfogta őket a rettegés, tudták, hogy hasonló sors vár rájuk is, ha a környékről el nem tűnnek.
Nem akartak ők meghalni, ezért aztán menekülésre fogták.
Így azután öt társával, Pap Andorral a „veteránnal”, Csuha Antallal (más néven) Kotsi Antival, Kis Jancsival, (valós nevén) Retse Marcival olykor Mészáros Mártonnal (csúf nevén) Fűmag vagy Karalábival, Pista (Tóth Pista) Desertorral és Liliom Peti déli irányba menekülve, a Balaton jegén átkelve, Tolna megye felé vette az irányt.
A betyárbandához, útközben Nagyszakácsi környékén csatlakozott egy hetedik tag is, egy Varga Ferenc nevű szökött katona.
1837. február 14-én érhettek Lápafőre, itt Somogy és Tolna megye határán egy birkás gazdánál leltek menedéket, majd Takács Pál majorjában húzódtak meg, természetesen a birtokos tudta nélkül.
Sobriék a Lápafői birkás major Ádám nevű juhászának keze alá kerültek. Meghagyták Ádámnak, hogy másnapra elegendő étellel lássa el őket s két pár igen fehér, igen vékony gyolcsból készült fehér ruhát kikeményítve és megvasalva elkészíttessen s küldje utánuk a lápafői erdőbe.
A juhászbojtár ezeket egy Dávid nevű helybeli zsidónak adta ki, aki rendbe hozatva azokat, másnap saját felesége által kiküldette a betyárokhoz.
Hajnalban a banda a birkaakolba ment aludni, mely után Ádám juhászbojtár, Illés János birkás gazdának az este folyamán tudomására hozta a betyárok ottlétét.
Fölöstököm tájban a betyárok egymást felköltötték s bementek a birkás gazdához, ki számukra másfél itce pálinkát hozatott. Ezt elfogyasztván, időközben megjelent urasági vincellér, Németh József is. Neki Sobri meghagyta, hogy ottlétüket jelentse urának, és az lássa el őket étellel, itallal.
A betyárok, nehogy őket esetleg elfogják, kimentek az erdőbe, ahová magukkal kényszerítették menni Parrag Mihály juhászbojtárt is, ki enni, s innivalót vitt részükre magával az erdőbe, felesége pedig főtt eledelt vitt ki ugyancsak részükre ebédül, amit a betyárok nem fogadtak el, mint mondták, mert zsíros volt, ők pedig böjtölők, kik pénteken ilyen ételt nem esznek meg.
Bognár József nevű Lápafőn az 1900-as években élő ember közlése szerint az ő
dédöreganyját, Bognár Ferencnét, Sobri emberei az ebédvivésnél egyik öreghegyi tanyánál leállították, s furulyaszó mellett jól megtáncoltatták, Bognárné csak az után folytathatta útját. (Sütő Sándor az 1900-as évekbeli lápafői ref. tanító közlése Bognár József bemondása alapján).
Az erdőben a betyárok tüzet raktak. Az uradalmi ispán a tűz közelében járván, s hallván a favágást, a nesz felé ment, ahol egy csoport embert látott a tűz körül.
Midőn Sobriék meglátták őt, egyikük elébe ment s őt is a tűzhöz hajtotta. Ott kikérdezték a pandúrok s katonaság felől és nem eresztették el maguk mellől.
»Az úr közöttünk marad« mondták. Csak akkor szabadulhatott, illetőleg szökhetett meg a juhászbojtárral együtt, mikor a közeledő katonaság a bandát megtámadta.
Német József a betyárok felszólítására felkerekedett, meg sem állt gazdájának, Takács Pálnak a falu fölött lévő kúriájáig. A kapun belépve egy hatalmas komondor, az uraság kutyája rohant felé, ismerős lévén a jövevény, fark csóválva eloldalgott.
A vincellér felhágott a tornácra, sietősen, topogva verte csizmájáról a havat. Már éppen kopogtatni akart, amikor nyílt az ajtó, az uraság felesége állt az ajtókeretben.
– Mi szél hozta kendet ebben a cudar időben.
– Az urasággal lenne beszédem, hadarta gyorsan a vincellér.
Jöjjön csak beljebb. Az uraság az ebéd utáni pihenőjét tartotta, az asztalon bor, kezében hosszúszárú tajtékpipa.
Az asztalhoz invitálta a vincellért, töltött egy pohár jóféle bort s elébe tolta.
– Igyék kend, mert látom, igencsak kimerült. Mondja el, miért jött, e szokatlan időben.
Végeztek már a borfejtéssel?
Nem akartam én jönni gazduram, de muszáj volt, mert küldtek. Ki küldte kendet?
-Hát a betyárok, akik az Ön birkás tanyájába vették be magukat.
Erre a hírre Takács Pál nagy izgalomba jött, fel alá kezdett sétálni, a szobában s egyre csak szívta a pipáját és morfondírozott magában, hogy mit is tegyen.
Végül arra az elhatározásra jutott, hogy visszaküldi Német Józsefet a betyárokhoz azzal, hogy majd felkeresi őket.
Közben arra gondolt, hogy időt kell nyernie, és arra az elhatározásra jutott, hogy értesíteni kell, a község bíráját, Szép Zsigmondot.
Gyorsan felkapta hát a bundáját, csizmát húzott és elment a bíróhoz.
Együtt megtanakodták a teendőt, s arra az elhatározásra jutottak, hogy értesíteni kell a Szakcsi pandúrokat, majd azok intézkednek.
Így aztán megvárták, amíg Német József vincellér visszaérkezik a betyároktól, s őt küldték el Szakcsra a Pandúrokhoz, a jelentést megtenni.
Ne ütközzék meg azon senki, hogy Szép Zsigmond és Takách Pál Sobriról jelentést tettek a pandúroknál, katonáknál. Mind a kettő birtokos nemes ember volt s a nemesség akkor nagy bosszúság érzetével volt eltelve, hogy Sobriék nem elégedtek meg a papokkal, zsidókkal, vásározókkal és gyolcsos tótokkal, hanem még Hunkár Antalt, a birtokos nemes urat és egykor hős inszurgens főtisztet is megtámadták.
Bosszúságukat szánalomból talán elfojtották volna, hanem az egyik községi bíró volt, a másik megyei táblabíró, tehát mind a kettő az igazságszolgáltatás hivatalbeli tisztje, ha tehát ők eltitkolják, elhallgatják Sobriék ottlétét súlyos tiszti kötelességet mulasztanak el, sőt súlyos erkölcsi vétekbe estek volna. Amúgy is hivatalból már értesítve voltak, hogy a Sobri banda felbukkanása a környéken is várható.
Szakcsról a báró Schirding-Schwarzenberg dzsidás ezred egy különítménye gróf Kesselstadt Fülöp, százados vezetésével. Tisztjeikkel együtt, mintegy harminc katona indult Sobriék elfogására.
A kezdetektől fogva, már amúgy is nyomukban volt nyolcvan zsandár, fél század dzsidás, a megyékből kirendelt népfelkelő csapat is. Sobri ezzel szemben, csak hetedmagával volt.
A banda presztízsét az is jól mutatja, hogy a karhatalmi erőkhöz vagy huszonöt fiatal kalandvágyó nemes is önként csatlakozott, így ők is részt vettek az üldözésben. Mikor kiderült, hogy Lápafő határában tartózkodnak, még a lápafői és a Várongi lakosságot is mozgósították.
Lássuk az eseményeket
Egy az üldözésben részt vett katonatiszt elbeszélése nyomán.
Mivel Somogy és Tolna megye később csatlakozott a statáriumhoz és, mert arra gondoltak, hogy Sobriék e vidékre húzódtak, illetve ezen a vidéken kívánnak átvonulni, a megfigyelést tovább folytatták.
Ennek keretében, 1837 februárjának elején, egy osztrák császári ulánus (dzsidás) lovas század egysége, állomáshelyéről, Pécsváradról, a Tolna megyei Szakcs mezővárosába települt.
Szakcs abban az időben egy népes mezőváros volt, Tolna megye északnyugati, Somogy vármegyével szomszédos határszélén.
Az alakulat, már 10 napja állomásozott Szakcson. A tisztek módosabb gazdáknál a legénység parasztházaknál volt elszállásolva. A napok eseménytelenül teltek. A szolgálat egyhangúságát járőrözéssel és gyakorlatozással töltötték.
A szolgálat azonban nem volt könnyű a lovas katonáknak, főleg azért, mert ebben az időben rendkívül hideg tél volt, a vidéket 30-50 cm.-es hó borította.
Az alakulat legénységét főleg Galíciából rekrutált, lengyel katonák, míg a tisztek osztrákok és a birodalom más részeiből származó osztrák császári szolgálatban álló nációk, főleg németek és csehek alkották.
A legénység szabad idejét szálláshelyén kártyázással, pipázással töltötte, míg a tisztek a helyi vendéglőben múlatták az időt.
1837. február 17. én késő délután, vagy inkább kora este úgy 15 óra tájban a vendéglőben éppen estebédhez készülődött az alakulat tisztikara, név szerint gróf Kesselstadt Philip százados, Schirnding báró főhadnagy, Werndt báró és Miltitz báró alhadnagyok, amidőn berontott a terembe, Drangensz Ferenc, a falu kovácsa, és elkiáltotta magát:
„Uraim, itt vannak a betyárok, a rablók!”
Hol? – Kiáltatottak fel többen is miközben a lócát felborítva ugráltak fel az asztaltól.
„A közeli erdőben a szomszédos Lápafő határában”, hangzott a válasz.
A falu kovácsa magyar ember volt, kiszolgált katona, legénykorában a dragonyosoknál szolgált, s őrmesterségig vitte. Vitéz, elhatározott embernek ismerték.
A tisztek első meglepődésük után, gyorsan köpönyegeik és sisakjaik után nyúltak, felkötötték kardjaikat.
A századparancsnok riadót fúvatott.
A riadó szóra minden lovas katona rögtön öltözött, ugrott a lovára. Némelyik a nagy sietségben csak a lovának szőrére kapott fel, a nyerget a saját hátán vitte, vagy a lóháton öltözött fel. Első dolguk az volt, hogy a lovon, a fegyverrel a kezében, s az utcán legyenek.
Mintegy 30 emberből állt az alakulat, mely a trombita, riadó szavára percek múlva már a havas utcán volt.
Azonban nem volt töltényük. Azt már becsukták szépen a tisztek szobájában lévő vasládába. Csak üres pisztolyaik, aztán meg a szúró, vágó fegyvereik voltak kéznél. A tiszteknek sem volt töltött fegyverük. Egyetlen egy töltött pisztoly volt kéznél az is Drangesz Ferenc, a falu kovácsának birtokában. Őt gyorsan felültették egy vezeték lóra. Mielőtt azonban indultak volna, a fegyvermesternek gyorsan lőszert kellett kiporcióznia a katonáknak, hiszen anélkül a harcba, el nem indulhattak.
Velük tartott Németh József vincellér, aki a hírt Sobriék tartózkodási helyéről meghozta. Ő egy szakcsi polgár lovára ült, hogy mutassa a csapatnak az utat s vezesse azt a rablók tanyázó helye felé. Hozzájuk csatlakozott Kelemen Mihály szakcsi jegyző, továbbá egy Somogyi szolgabíró, Bosnyák Benedek, aki a katonaság által részére felajánlott lovon tartott velük.
A kapott hírek alapján, az osztrák dzsidás ezred, különítményének lovasai, harci bevetésre indultak.
Az ütközet a szájhagyomány szerint a (1940-es években) szántóul szolgáló úgynevezett páskomi kútnál folyt le, az erdő egy hatalmas tölgyfája körül, a ma élő (1940-es években) Páti testvérek földjének keleti részén. Ezen terület rétes és kaszálós részén kis patakocska kanyarog, melynek az Eötvös féle leírás is szerepet adott. Lápafő északkeleti fele akkor még őserdőség volt, amely összeért a Somogyban fekvő, Törökkoppány felé húzódó gróf Esterházy féle erdővel. Ebben tanyázott Sobri társaival.
(Sütő Lajos, Lápafői tanító által az 1940-es években végzett, ide vonatkozó gyűjtése alapján, melyet a kikérdezett akkori Lápafői öregektől nyert),
A tanya, toronyiránt körülbelül 5 km. távolságra volt Szakcstól. Behavazott, úttalan utakon, erdőkön, szőlőhegyeken keresztül tartott a csapat a célja felé.
Az utat útnak nevezni nem nagyon lehetett, de hát foglalkoztak is ők azzal! Szinte csak vánszorogtak a dimbes dombos szőlőkön keresztül. Mivel az idő késő délutánra járt, már szürkülni kezdett, csak a hó világított, alig láttak valamit, az erdő fáiról megfagyott hó zuhogott a katonák arcába.
Tizenhárom lovas felbukott a bakhátakon, vagy leesett a lováról a bozótosban. Mire a cél közelébe ért a lovas csapat, már csak tizenhét ember volt együtt.
Ezernyolcszázharminchét, február 17.-én szokatlan hideg volt. Amúgy a csikorgó hideg ellenére, szép csendes koraeste volt. A szél, is csak csendesen, amely duruzsolt a végtelen vidéken, havat sodorva a botorkáló katonák arcába.
Az esti köd már kezdett leszállni a völgybe, néha egy- egy pillanatra még a lemenő nap is meg-megvillant, átsütött a magas szálfák csúcsai között.
Gróf Kesselstadt Fülöp kapitány az egység parancsnoka odaszólt németül a mellette poroszkáló Bosnyák Benedeknek, Somogy megye szolgabírójának, aki már napokkal ezelőtt hozzájuk csatlakozott.
– Nem is gondolja ez a gonosztevő Sobri, hogy közeledik életének utolsó órája, hogy itt fogja hamarosan utolérni a végzete.
Bosnyák Benedek Somogy megyei szolgabíró, mosolygott a bajusza alatt s aztán alázatos, kedveskedő hangon az osztrák tiszt felé fordulva, megszólalt.
– Kapitány Úr, ha kegyedék nem segítenének, minden vagyonunkból kifosztanának, ezek az istentelen, gonosztevő haramiák. Ezeknek nem tetszik a jobbágymunka, nem tetszik a katonáskodás, veszedelmes lázadók valamennyien. Ha az akasztófák, várbörtönök nem riasztanák vissza a szegénységet, tízezerszám csatlakoznának hozzájuk a nyomorultak. Szégyellem magam, hogy magyar vagyok – fejezte be gyors hadaró hangján, válaszát a Somogyi szolgabíró.
Elhallgattak.
A csendes tájon csak a hóba süppedő ló paták csikorgó zaja hallatszott.
Gróf Kesselstadt hátraszólt a mögötte poroszkáló Kelemen Mihály Szakcsi jegyzőnek.
– Küldje hozzám Németh Józsefet, a Lápafői Takács Pál uram vincellérjét.
A Szakcsi jegyző megállt, megvárta, amíg az őrmester, a két káplár és a megmaradt 17 közlegény elüget mellette és aztán az utolsó sápadt arcú, didergő, parasztgúnyás lovashoz fordult.
– Hív a gróf, gyere!
A parasztgúnyás ember a Grófhoz ügetett, az anélkül, hogy egyszer is ránézett volna, a távolt kémlelve, ráparancsolt:
– Itt maradsz mellettem és mutatod az utat…
– Ha sikerül Sobrit kézre keríteni, megkapod az 50 aranyat, ha becsaptál téged, akasztalak fel.
Lápafő község határához közeledve, a vincellér útmutatása alapján letértek az országútról. A Magyarád patak völgyének felső gerincén, egy járatlan erősen behavazott földúton haladtak tovább. A távolban felsejlett a Lápafőt északról határoló Koppányi erdőrengeteg.
Alig haladtak 3 kilométert az úton, amikor füstszag csapta meg az orrukat. Az erdő mélyéből felszálló füst, mely a fákon átszűrődött, elárulá a rablók búvóhelyét.
Megálltak, rövid ideig tanácskoztak, majd a kapitány kiadta a parancsot. Németh István vincellért és Drangesz Mihály kiszolgált strázsamestert, parancsolta előre, hogy kémleljék ki a füst eredetét.
Ők ketten, lassú, óvatos léptekkel megindultak a füst szagának irányába. Mintegy 800 méter megtétele után egy tisztáshoz értek, mely a patak innenső partján, közvetlenül az erdő szélén terült el.
A tisztáson, pislákoló tábortűz lángja mellett, hosszú szűrökbe burkolózó emberek ültek. A tűztől néhány lépésnyire, puskák voltak gúlába állítva. Gyorsan egy vastagderekú tölgyfa mögé rejtőztek, tisztes távolságra a tűznél ülő emberektől, ügyelve arra, nehogy észrevegyék őket.
A tűznél ülő betyárok, mert azok voltak, valami csendes, szomorú nótát dúdoltak. Időnként a tűzkörül ülők közül valaki a középre helyezett boroshordóhoz lépett, hogy kulacsát megtöltse.
A felderítők sokáig lapultak a nagy tölgyfához lapulva, elámulva és meredt szemekkel bámulták az eléjük táruló látványt.
Németh Józsefnek, a vincellérnek hangosan összeverődtek a fogai. Talán nem is a hidegtől, hanem a lelkiismeret kínozta, hiszen ő volt, aki a katonaságot riasztotta.
Közben hosszú, sudártermetű, széles vállú, fiatalos mozgású legény lépett a hordóhoz. A tűz megvilágította fehér bőrű arcát s apró kifelé álló fekete bajuszkáját.
Németh József rekedt, remegő hangon súgta az obsitos strázsamesternek a fülébe.
– Ez, Sobri Jóska.
A két felderítő, visszaosont Gróf Kesselstadt kapitány csapatához s jelentette a látottakat.
Rövid, suttogó parancsszavak hangzottak.
Apró egységek indultak a szélrózsa minden irányába, hogy körülkerítsék a hét tagú betyár csapatot.
Mikor a katonák elfoglalták helyüket, a parancsnok jelzett a kürtösnek, hogy adjon jelt a támadásra, fújja meg a kürtjét.
A lovas katonák a kürt parancsra azonnal támadásba lendültek. Hosszú dzsidáikat előreszegezve rontottak a betyárokra.
A rablóknak ezúttal nem kellett, hogy bárki is figyelmeztesse őket a közelgő veszélyre, hiszen maguk is észlelték a veszedelmet, ők is meghallották a felhangzó trombitaszót.
Volt közöttük egy szökött katona. Varga Ferencnek hívták, gránátos volt sok ideig idegen országokban, ahonnan meg szökött.
Ez mondá társainak, hogy a trombitaszó annyit jelent, hogy „fegyverre legények!”
Mire a lovasok a betyárok tartózkodási helyéhez értek, ott már, csak széttaposott hamvadó őrtüzet, eldobált fanyársakat (a rablók éppen a szalonnájukat sütötték) találtak. A betyárok is vacsorázni akartak éppen, abban zavarta meg őket a katonák támadása.
Az első sortűz, már nem érte váratlanul a betyárokat. A téli szürkületben jól kilehetett venni a torkolattüzeket.
A betyárok a támadást követően átugráltak a Magyarád patak túl partjára és ott az erdő szélső vastag törzsű tölgyfái mögött kerestek védelmet. A fák mögül erősen viszonozták a lövéseket.
Az első lövések hallatára megszólaltak a Lápafői és Várongi lármaharangok.
A betyárok abban a hitben voltak, hogy sikerült megmenekülniük.
A százados azonban feltette magában, hogy ha már rájuk találtak nem hagyhatják őket elmenekülni. Ezért kiadta a parancsot katonáinak, hogy utánuk.
A lovasság újra neki indult az erdőnek, hogy a rablókat bekerítsék és levadásszák.
Az esthomályt növelte az erdők borongása, csak lépésben lehetett már haladni. A szálfák alja tele volt som és galagonya bozóttal, miken piroslottak még az őszi termés fanyar bogyói.
A lovasok vaktában csörtettek előre.
Egyszerre meghorkantak a legelöl ügető paripák. Azok hamar megérezték a veszélyt, hogy a rablók közel vannak. A rablók valóban közel voltak.
Közülük csak hárman voltak együtt. Pap Andor, a kemény ravasz betyár, aki a harmadik ember volt a csapatban, Varga Ferenc a szökött gránátos katona, és Sobri Jóska, a vezér.
A betyárok is megunták már az untalan futást, üldöztetést, talán az is tudva volt előttük, hogy üldözőik nagyon sokan vannak és valószínűleg be is kerítették őket.
Ezért aztán a termetes tölgyfák mögé bújva szemközt fordultak támadóikkal.
Mind a hárman külön, ki-ki magára állást foglalt s úgy várta be ellenfeleit. Mind jó lövök voltak.
Varga Ferenc volt az első, akire rábukkantak a dzsidások.
A hajdani gránátos egy tölgyfa mögé volt elbújva. Mikor ellenfelei közelébe jöttek, katonai szabály szerint egyet előre lépett, puskáját arcához kapta, célozott, lőtt, s arra egy dzsidás lefordult lováról. Második lövésére egy ló bukott el lovasával együtt. Harmadik, negyedik lövése is talált. Mivel fegyverei kiürültek ahelyett, hogy futásnak eredt volna, visszalépett a tölgyfa mögé s újra tölteni kezdett. Vakmerősége és bátorsága nem ismert határt.
De már erre nem engedtek neki időt. Miltitz alhadnagy oda rohant hozzá s kardjával egy irtóztató csapást mért a fejére, mely a rabló fejét egész álláig végig sebzette, de nem hasította keresztül. Kemény koponya volt az.
Ő a kezében tartott puskát megfordítva, olyat ütött a hadnagy lovának fejére, hogy az félre ugrott s lovasát majd lehányta nyergéből.
Ámde ugyanekkor egy hátulról rohanó dzsidás a bozóton keresztül törve, legázolta a volt gránátost, s míg pikájával egyet döfött a hátába, az alatt lovának patkói a fejére tapostak.
Azt hitték, hogy meghalt.
Varga Ferenc a következő pillanatban újra felocsúdva, szűre ujjából egy pisztolyt vont elő s azzal hirtelen fellőve az őt legázoló lovasra, azt megsebesíté.
Ekkor már ő is futásnak eredt, de utolérték, leverték dzsidanyéllel és erős küzdelem után megkötözték.
Ez alatt egy másik lovascsapat Pap Andort vette üldözőbe.
Ez a ravasz rabló azonban nem várta be a katonákat, hanem csalogatta őket maga után. Nem is harcolt velük, csak lovaikat lövöldözte, jól tudva, hogy mely ellenfele gyalog marad, az nem fogja, őt többé üldözi. Futásközben újra töltötte fegyvereit, s háta mögé lövöldözött.
Végre egy mély vízmosás partjára ért, ott nem sokat gondolkozott, leszökött a meredeken s felkapaszkodott a túlsó parton, s onnan kiáltott vissza a túlparton maradt századosnak, miközben kalapjával integetett felé.
« Köszönöm a mulatságot, kapitány uram! Holnap megint szívesen látom. »
Egyedül maradt Sobri Jóska.
Őt egy nagy terebélyes bükkfa oldalához támaszkodva találták.
Fegyvereit kilövöldözte, eldobta hát az üres, kétcsövű puskáját, csak egy pisztolya maradt még meg, önvédelemre.
Három oldalról rohantak rá. Szemközt, Kesselstadt százados és Schirnding főhadnagy, jobbról a kovács, balról egy dzsidás közvitéz. Ő a négy közül a századost vette célba.
Tudva volt, hogy Sobri oly biztos lövő, ki golyóval, a fecskét is röptében lelövi.
A kovács meg akarta a végzetes lövést előzni s a pisztolyát rásütötte Sobrira. Nem talált. Ez volt az egyetlen lövése.
Sobri a szemét sem hunyorította meg, midőn a golyó kalapjáról lehordta a hetykén odatűzött tollat. Folyvást csak a századosra célzott.
Ekkor egy döfés érte. A lovas közvitéz dzsidáját oldalába szúrta.
Sobri megtántorodott, ránézett megsebesítőjére. Egy percig tétovázni látszott, melyiket lője le a kettő közül? Akkor hirtelen saját mellének szögezte a pisztolyát, és vastag, oroszlánüvöltéshez hasonló hangján, beleordította utolsó kívánságát az egyre sötétedő végtelen erdőbe,
„legyetek ti urak is földönfutók, amiért minket sanyargattatok!”
Majd eldördült a pisztoly a szegény legények vezérének kezében s a szív, amely a sanyarú szegény élet ellen lázadt, megszűnt dobogni. Azonnal támadói lába elé, a földre rogyott.
De az utolsó szavak, amelyeket ott a csata végén a világba ordított sok nyugtalanságot okozott gróf Kesselstadt kapitánynak és barátjának a babonás Somogy megyei szolgabírónak, Bosnyák Benedeknek.
Ez volt a vége Sobri Jóskának a szomorú sorsra jutott rablóvezérnek.
Sobri elestével társai megfutamodtak, akik még épségben voltak. Varga Ferencet sebesülten elfogták, Retse Marci, Csuha Anti, Kis Jancsi és Liliom Peti gyorsan eltűnt az üldözők látköréből, Pap Andort még sokáig látták, amint ment fölfelé a hegynek, az esthomályban eltűnt a Koppányi erdő irányába, a sűrű bozót között száznál több lövést eresztettek utána, eredménytelenül.
A szolgabírói jelentés szerint két katona meghalt, egy katonaszökevény bandatagot elfogtak, a súlyosan sebesült Sobri agyonlőtte magát és öt betyár elmenekült. De a rákövetkező hetekben ők is kézre kerültek. Csak Pap Andort nem tudták elfogni. Róla azt regélték, hogy később egy magánjellegű incidens során agyonütötték.
Lássunk néhány korabeli jelentést és leírást a történtekről.
Eötvös Károly tudósítása szerint
„Egy kis patak van ott a lápafői határban, a Magyarád patakja, amelynek egyik oldalán letarolt ritka vágás, másik dombos oldalán ritkás szálas erdő volt akkor. Havas és zúzmarás volt az erdő. Pandúrok és felkelők messze maradtak, de a lovasság s a lovas csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit. Ez a patak mögé, a szálas erdő szélére vonult társaival, s bízva abban, hogy a lovasság a gyöngén befagyott patakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mint egy órán át folyton tüzelt a támadókra. A támadók sűrű tüzelése alatt egyik embere a másik után esett el vagy sebesült meg. Végre közelegtek minden oldalról a pandúrok is. Ezt az ulánusok bátor kapitánya is észrevette, ő pedig nem szerette volna, hogy a híres haramiavezért ne ő kerítse birtokába, hanem a pandúrok. Megsarkantyúzta tehát lovát, s egy közlegény kezéből kikapott lándzsával Sobri felé rúgtatott, s nekiment a pataknak. Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta, s a legbiztosabb lőtávolban arcához emelé, hogy a kapitányt lelője. Azonban egy pillantással körülnézett az üldözők nagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant föl benne, archoz emelt puskáját leereszté maga mellett a földre, s egy pisztolyt rántván elő, magát szíven lőtte. Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meghalt. Piros vére befesté a havat körülötte.”
Sobri fája se búsul már ott, mint írja Eötvös Károly
„Szabó Kálmán, felesége Kopácsy Mária barátom s egykori képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel írta nekem, hogy Sobri fáját elemésztette a kor s kidöntötte a vihar úgy 1898-ban. Onnan tudja: a fa apósa birtokán állott.
Sokkal közelebb áll a valószínűséghez az a másik hagyomány, melyet Szép Mihály úr közölt velem az 1905-ik év december hónapjában. E hagyományt igy írja le az én tisztelt tudósítóm,
„Boldog emlékű édes atyámtól, Szép Zsigmondtól, aki azon időben lápafői közbirtokos és községi biró is volt, mint gyermek, családi és baráti körben többször hallottam elbeszélni a lápafői ütközet történetét és a mit arról hallottam, arra még ma is élénken emlékszem” Így hallottam Kiliti Mósa Mihálytól is. A fát az óta Sobri fájának nevezték. A fa alig tíz év előtt dőlt ki vénség miatt, amint ezt velem Szabó Kálmán egykori követtársam közölte. Ő pedig ezt jól tudhatta, mert a fa ipa birtokán állott”
Az ütközet a lápafői szájhagyomány szerint a ma már szántóul szolgáló, úgynevezett páskomi, úgynevezett rossz kútnál folyt le. A korabeli jelentések és a hagyomány szerint Sobri, a később Sobri fájának nevezett fa alatt lehelte ki lelkét. A nép alkotta legendák szerint Sobrit annak a fának tövében temették el ahol szíven lőtte magát, az egész környék így tudta ezt. Az öregek ma is így tudják. Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete, ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon. Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is úgy örökítette meg:
Olyan téves hírek is szárnyra keltek, miszerint Sobri apját Lápafőre, a helyszínre vitték volna. Ezt a hírt főleg Vahot Imre leírása táplálta.
Ez tévedés volt, Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére. Hol van, a Tolna vármegyei Lápafőhöz a Vas vármegyei endrédi puszta? Forsponton (Előfogat; a hintót húzó két ló elé befogott további két ló, amelyet a jobbágyok ingyen tartoztak adni a földesúrnak, állami és megyei tisztviselőknek) is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszerannyi. Ki költekezett volna ily utazásra? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az ilyen bírósági eljárás akkor szokásban.
A korabeli feljegyzések szerint a csatában életét vesztő szép legény holttestét, föl se boncolták, hanem még az napon, a két elesett katonával együtt Lápafőn a temető sáncárkában eltemették, nehogy a rókák, farkasok, falubeli ebek megcsúfolják,
A lápafői szájhagyomány szerint is így történt, vagyis, hogy a harc helyéről három embert vittek be saroglyán a községbe, kiket az éj leple alatt a lápafői temető sáncárkába földeltek el. Ezek egyike lehetett Sobri, a másikak pedig az elesett katonák voltak.
A valóságban azonban nem így történt.
Hiteles dokumentumok alapján Sobri holtestét, a megsebesült és az elfogott Varga Ferenccel együtt, közszemlére tették Lápafőn a templom mellett, majd erős őrizet alatt a katonák átszállították Szakcsra.
Másnap, február 18.-án, Kelemen Mihály Szakcsi jegyző jelentette a történteket a felettes hatóságoknak és orvost kért, a halott és a sebesült vizsgálatára, valamint, hogy látleletet készíttessen.
Kelemen Mihály Szakcsi jegyző, jelentése az illetékes hatóságoknak a Lápafői eseményekről, egyben sebészek kirendelését kéri, Sobri holttestének vizsgálatára, és a sérülésekről látlelete elkészítését.
A jegyző kérésére, két nappal később, február 20.-án meg is érkezett Dombóvárról Pöck Mihály járási sebész orvos és Klausz Henrik sebész orvos. A vizsgálatnál, jelen volt Dőry Sándor Főszolgabíró is.
A megsebesült, de élve elfogott Varga Ferencet Szekszárdra szállították.
Még ezen a napon, Sobri holttestét visszavitték Lápafőre és a temető sáncárkában a nyilvánosság kizárásával, csendben eltemették.
Sobri sírja helyét akkor nem jelölték meg, mert az ilyen helyre juttatottaknál az sem volt szokásos.
Lápafő Község Önkormányzata 2020-ban Sobri Jóska vélelmezett nyughelye fölé egy kopjafás emlék helyet készíttetett.
Azóta Sobri sírhelye már kopjafával van megjelölve.
Azt valószínűleg kevesen tudják, hogy Lápafőn hunyt el az egyik legismertebb betyár Sobri Jóska. Bár Kirtyán Károly polgármester azt vallja rablóknak nem állítunk síremléket, azért emlékhely kijár a nevezetes betyárnak.
https://www.facebook.com/tolnatajtv/videos/184114719162470/
Hármas ünnepséget ültek Lápafőn. A kis település arról híres, hogy itt halt meg Sobri Jóska, a hírhedt betyár. Az ő emlékére avattak kopjafát, valamint átadták a temetőhöz vezető utat és a település szélén álló felújított Mária szobrot.
