Lápafőt (a középkorban Vápafő néven) 1348-ban említik először történeti források. 1427-től 1484-ig Vápafői nevű nemeseket ismerünk, 1524 és 1534 között a szomszédos faluról nevét nyert Ónárdi László özvegye szerepel Vápafői előnévvel, 1550-ben és 1552-ben pedig Morgai János itteni részbirtokai ismertek. Lápafő középkori Szűz Mária-temploma 1430-ban szerepel először írott forrásban. A falu református lelkészére 1618-tól van adat. Az 1733-as vizitáció szerint a falu feletti dombon hajdan templom állt, amelyet a törökök alapjáig leromboltak. 1822-ben a helyi lelkész, Galgóczi Gábor ezt jegyezte fel: „a temetőben még ma is látszik nyoma egy épületnek, melyről közönségesen azt beszélik, hogy szentegyház lett volna”.
A templom alapfalainak valószínűsíthető helyzetéről a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum először 2010-ben kapott információt, amikor a mai református temető nyugati szélén sírásás közben újra megbolygatták azokat. Ezután több helybeli adatközlő elmondása alapján viszonylag nagy biztonsággal meg tudtuk állapítani a falak helyét. Az épen maradt alapfalak megóvásának érdekében a Wosinsky Mór Múzeum 2012. augusztus 21. és szeptember 22. között ásatást végzett a református temetőben, K. Németh András és Takács Melinda vezetésével. A feltárást munkagép és közmunkások rendelkezésünkre bocsátásával támogatta Lápafő község önkormányzata, többen önkéntesen csatlakoztak a munkához. A geodéziai munkákat a Meridián Mérnöki Iroda Kft., az ásatás légi fotózását pedig a Pazirik Informatikai Kft. térítésmentesen végezte el.
A temetőben összesen 13 munkafelületen kb. 75 m²-t kutattunk meg. Az épület alaprajza annak ellenére kiszerkeszthető, hogy szelvényeket csak a temető terjeszkedésével el nem ért nyugati részen nyithattunk, míg a szentélyt csupán az 1970-es években létesített sírok közti kutatóárokkal tudtuk vizsgálni. Ennek eredményeképpen egy román kori, félköríves szentélyzáródású, különleges, vegyes alapozási móddal épült templomot ismerhettünk meg, amelynek hajóját a későközépkorban nyugat felé meghosszabbították, s amelyet a reformátusok is átvettek.
Először a templom gótikus nyugati bővítményét tártuk fel, de hamarosan világossá vált, hogy egy korábbi periódussal is számolnunk kell. A hajó északi támpillére alatt ugyanis egy sírt találtunk. Szintén a gótikus bővítmény építése előtti temető – és ez által egy korábbi templom – létét igazolta a teljesen kitermelt délnyugati sarok alapozási árka alatt talált további két sír is.
Később, a néhány évtizede létesített sírok között húzott kutatóárkainkban a korábbi periódus maradványai, a román kori északi hajófal és váll, majd a szentélyzáródás részletei is előkerültek. A nyugati faltól kb. 12−13 méterre keletre nyitott 150×90 cm területű kutatóárkunk teljes felületén megtalált, agyag-kő-föld-kő váltakozásával készített alapozás az északi hajófal alapozását jelezte. Szélességét az árok melletti recens sírok miatt nem tudtuk tisztázni, déli szélét egy rövid szakaszon a metszetfalba belebontva megtaláltuk. Az agyag alapozás vízszintes, sima tetején talált habarcslenyomatok az elhordott felmenő fal helyét jelzik. Az árok keleti végén talált, kb. két téglasor magas felmenő falcsonk a keleti oldalán megfigyelt, észak-déli irányú rövid falsík alapján a váll maradványa volt. Az előbb leírt agyagos alapozás befut a váll alá.
A keskeny, északi vállhoz csatlakozóan megtaláltuk a félköríves szentély alapfalát kb. 2 méter hosszan, amelyet egy újkori sír átvágott, dél felé pedig recens sírok miatt nem volt tovább vizsgálható. Az újkori sír által roncsolt falszövet vizsgálata alapján kijelenthető, hogy a szentélyalapozást főként tört kőből, kevesebb téglatöredék felhasználásával, sárga, meszes habarccsal építették.
A 11. kutatóároktól kb. 7 méterre délre nyitott árkunkban előjött az íves szentélyalapozás belső síkjának egy kb. 60 cm hosszú szakasza. A déli vállhoz való csatlakozását egy ráásott recens sír miatt nem tudtuk vizsgálni, de utóbbi mellett, igen kis felületen előjött az északi hajófal alapozásáéval megegyező, agyag- és kőrétegek váltakoztatásával kialakított alapozásmód, amit a váll (vagy esetleg a déli hajófal) alapozásával azonosítottunk.
A templomhajó gótikus bővítménye ÉNy-i sarkának egybefüggő maradványait közvetlenül a temető két, nyugati sírsora mellett találtuk meg. Az alapozást főleg tört kőből és kevesebb téglából, sárga mészhabarccsal rakták. A hajó kis felületen feltárt belsejét borító omladékból előkerült rengeteg római téglatöredék alapján feltehető, hogy a kövek is római eredetűek, bizonyára a közeli Szakcs–Gölösi-dűlő vagy Alsóhetény erődjéből hurcolták ide őket.
Az északi és a déli hajófal nyugati meghosszabbításában 1 méter hosszú támpillérek nyúltak ki. A hajó nyugati részének külső szélessége 8 méter, a hajó belső szélessége 6 méter, a meghosszabbított hajó külső hossza 15 méter, belső hossza 12,5 méter. Az alapozás szélessége 94−112 cm, legjellemzőbb az 1 méter körüli szélesség. A román kori hajó eredeti hosszát, a gótikus bővítmény csatlakozásának helyét nem tudtuk megkeresni az újkori sírok miatt.
A szentélyalapozás szélességének tisztázása végett nyitott, kis felületű szondában egy a szentély felmenő fala mellé utólag épített, homokos habarccsal, téglákból rakott jelenséget találtunk, amely talán szószék alapozása lehetett. Alja kb. 10 cm-rel a szentélyalapozás teteje fölött van, alatta tégla- és mészhabarcs-töredékes fekete humusz található.
A „téglatömb” tetejével egy szinten kemény, szürke agyagréteg – bizonyára egy késői járószint – jelentkezett, amelyen számos, apróra tört, festett, illetve fehérre meszelt vakolattöredéket találtunk. Sok darabon látható, hogy – legalább kétszer – lemeszelték őket. A freskótöredékeket tartalmazó szint alatt ismét igen kemény, szürke, 5-8 cm vastag agyagréteg jelentkezett, amely szintadatai alapján egy középkori belső járószintnek felel meg.
Valószínűleg csak a szentély volt kifestve, mert az északi hajófal helyén nyitott árkunkban csak néhány apró, meszelt vakolattöredéket találtunk. Említésre méltó, hogy másodlagos helyzetben két helyen is 5−10 cm vastag terrazzopadló-töredékek kerültek elő, de ezek akár a másodlagosan felhasznált római építőanyaggal is idekerülhettek.
Szórványként igen kevés leletet találtunk, ezek azonban (15. század közepi érme, préselt veretek, rugós párta spiráljának töredéke, számos vas koporsószög, pártalenyomatos koponyatöredék) egyöntetűen későközépkori temetkezésekre utalnak.
A templomrom környékére az újkorban is temetkeztek, tehát a temető a román kori templom felépülésétől kezdve napjainkig folyamatos. A templomtól északra kb. 5 méterre nyitott kutatóárokban nyolc löszös betöltésű, nyugat−keleti tájolású sírfolt részletét figyeltünk meg a fekete talajban. A legnagyobb részében az árokba eső sírfoltot kibontottuk, a koporsómaradványok és a koporsószögek alapján korát az újkorra tehetjük. Ebbe a sírsorba illeszkedik az a sír is, amelyet közvetlenül az északi támpillér mellé, annak déli oldalára ástak úgy, hogy annak szélét beleásták a nyugati fal ekkor felmenő részekkel már bizonyára nem rendelkező alapozásába. A koporsós sírban eltemetett váz mellkasán két, lapos huzalból hajlított, nagyméretű párizsi kapcsot találtunk, rajta szövetmaradványokkal.
Munkatársak: Czövek Attila, Pap Csilla, Rácz Miklós és Varga Máté régészek.
K. Németh András – Takács Melinda
Az ásatás részletes közlése: https://real.mtak.hu/14711/1/06K_Nemeth_Takacs61-82_REAL.pdf